Hít, bizalom és csodák.

1999.március 28.

    Biztos olyan vagyok, mint sok ismerősöd, jó barátod, munkatársad vagy családtagod. Torontó környékén születtem. Feleségül mentem középískolai ideálomhoz és két szép egészséges gyermekkel áldotta meg házasságunkat a Mindenható. Elsőszülött fiúnk Misike után hamarosan  megszületett húgocskája, Samantha. Úgy gondoltam, hogy mindenünk megvan, Átlagos család voltunk, örömökkel és gondokkal. Férjem is, én is jó katolikusoknak nevelkedtünk és ugyanilyeneknek neveljük gyermekeínket is. Lefekvés előtt minden nap imádkozom és minden nap megköszönöm a Jóistennek azt a sok jót, amellyel megáldott bennünket.

    1994. októberében derült égből villámcsapásként ért bennünket, amikor az orvosok megállapitották, hogy 8 éves kisfiúnk fehérvérű. Eddigi tökéletes életünk egyszerre darabokra tört: rémültekké és tanácstalanokká váltunk. Azt reméltük, hogy ez csak egy rossz álom, amiből hamarosan felébredünk. Hogy történhetett ez meg velünk? Misike mindig olyan makk egészséges volt! Azonban a rémálom valóságnak bizonyult és belereszkettünk, hogy minek is nézünk elébe?! Ösztönösen tudtuk, hogy ami következik, az családi életünk és hitünk tűzpróbája lesz.

    Először is a leukémia gyógyitás ismeretének teljes hiánya rémitett meg minket, de hamarosan rájöttünk, hogy a kezelés részleteivel való megismerkedés sem enyhit sokat félelmeinken. A tudat, hogy 8 éves kisfiúnk élete függ a kezelés eredményességétől, csak mélyitette kétségbeesésünket. A szörnyű igazság az volt, hogy Misikének 3 éves kemoterápiás kezelésnek kellett magát alávetnie! Az első félévben hol kórházban volt, hol kíengedték. Naponta kapta a kemoterápiás kezelést és 3 héten át rádióaktiv besugárzást egyenesen a fejébe. Ezt a 6 hónapos intenziv kezelést nagyon nehezen birta. Nekünk szülőknek pedig gyötrelmes volt végig nézni a szenvedését. Majdnem állandóan betegnek érezte magát és az iskola és a barátok hiánya csak sokszorozta a problémát. Férjemmel együtt mi is nehezen viseltük a betegséggel járó gondokat, de tudtuk, hogy gyermekünknek szinte elviselhetetlenül nehéz lehet. Betegsége miatt teljesen kimaradt az iskolából a harmadik osztálytól.

    A gyógykezelés következő szakaszát a fenntartási szakasznak hivják. Ez egy kicsit könnyebb volt Misikénk számára. A következö két és fél év alatt kemoterápiás kezelést csak 2 hetenként kapott. Ujra járhatott iskolába, ha nem is teljes óraszámban, amig erőnléte fel nem javult. Nagyon örült neki, hogy újra találkozhat régi iskolatársaival, bár izgult kissé, hogy hogyan fogadják őt kopaszon. A kemoterápia mellékhatásaként ugyanis minden haja kihullott. Úgy döntöttünk, hogy visszatérése első napja "sapkás nap" (hat day) lesz. Azon a reggelen ahogy megérkeztünk az iskolába, tétován bekukucskált az osztályterembe, és meglepetten látta, hogy mindenki sapkában van. Örömmel lélegzett fel és elmosolyodott. Hat hónap küzdelem, fájdalom és szenvedés után ez volt az első mosoly az arcán. Éreztem, hogy mosolya örömkönnyeket csal szemembe. Tudtam, hogy ezután sosem fogok egy egyszerű mosolyt magától értetődőnek venni.

    Ez alatt az idő alatt gyakran voltunk a templomban és imádkoztuk a rózsafüzért. Imáimban két dologra kértem a Jóistent: hogy tartsa meg Misikét a gyógyulás útján és ne engedje őt visszaesni, és hogy adja meg nekünk a lelkierőt, amire szükségünk van ennek a keresztnek a hordozásához. Nehéz idők voltak ezek egész családunk számára. Egész idő alatt Samantha volt a mi kis angyalkánk. Nyilván elszomoritotta őt testvére betegsége és mindig őt, az ő igényeit részesitette előnyben. Csak 4 éves volt, mikor megállapitották Misi betegségét és sokszor nehezen tudtunk kellő időt szentelni mindkét gyermekünkre,

    1997. október 14-én fejezőgött be az utolsó kemoterápiás kezelés. Mostantól fogva saját erejéből kellett gyógyulnia. Hogy remélhessük, hogy a kezelés használt neki, 2 évig rákmentesnek kell maradnia gyógyszerek nélkül. Ha ez sikerül, gyógyultnak tekinthető. De ha visszaesik, akkor tovább kell folytatnia a kemoterápiát és csontvelő átültetésre is szüksége lesz, hogy túlélhesse a betegséget.

    Rémálmaink azonban folytatódtak, amikor alig 3 hónappal a kezelés befelyezése után, jan. 6-án megállapitották a visszaesést. A rövid idő, ami alatt a betegség újra jelentkezett, nem volt jó jel. Férjem is, én is le voltunk sújtva: attól féltünk, hogy elveszitjük fíúnkat. Mindketten kételkedni kezdtünk a Mindenhatóban... Hát miért nem válaszol imáinkra? Végtére is sohasem kételkedtünk a benne való hitünkben, bizodalmunkban! Ez a szegény 11 éves kisfiú s a mi családunk, nem állt ki vajon eleget?

    Orvosaink azonnal kezdték a kemoterápiás kezeléseket. Misinek újra a gyógyulás útjára kellett jutnia hogy a csontvelő átültetést elvégezhessék. Ráadásul a sikeres átültetéshez olyan személy kellett, aki pontosan azonos csontvelővel rendelkezett, mint ő. Először húgát és családunk tagjaít vizsgálták meg, mert legnagyobb valószinűség szerint mi rendelkezünk a megfelelő csontvelővel. De a tesztek nem hozták meg a várt eredményt. Samantha nagyon csalódott volt. Ekkor kezdődött meg az egész világra kíterjedő kutatás a megfelelő csontvelőért. Nagyon elveszettnek éreztük magunkat, az események irányitása teljesen kiesett a kezünkből. Gyermekünk élete most már teljesen a szerencsétől fiiggött, attól, hogy találnak-e egy vadidegen személyt, akinek a csontveleje megfelelő összetételű, még mielőtt nem késő.

    Éjjel-nappal csodáért könyörögtem a Mindenhatóhoz! Misike sirt éjszakánként, mert félt az újabb besugárzással járó szenvedéstől. A hosszabb kezelés mellékhatásai között lehetséges a nemzőképtelenség is. Igy mindennek a tetejébe még az is aggasztott bennünket, hogy ez a szömyű betegség megfosztja őt attól, hogy új életet indithasson el, minket pedig a távoli örömtől, hogy fiúnk gyermekeinek nagyszülei lehessünk. Ezek a gondolatok nagy felindulást okoztak Misinek is, és együtt imádkoztunk továbbra is a csodáért.

    Vágyainkat szem előtt tartva férjem egyéb lehetőségek után kezdett kutatni. Igy találkoztunk össze Angie-val, aki maga is kapott csontvelő átültetést. Ő emlitette meg nekűnk dr. Michaelt és Rozeluk Helént, akik imádkoztak felette a Garabandal-i Miasszonyunk érmével, amelyet a Miasszonyunk csókja illetett. Miután ők imádkoztak, Angie csodálatos gyógyhatásokban részesült. Angie azt javasolta, hogy szerdán vegyünk részt Torontóban a Szt. Jozefát ukrán görög-katolikus székesegyházban a gyógyitó szentmisén.

    A legközelebbi gyógyitó szentmise napján azonban Misit kórházba kellett vinnünk a következő kemoterápiás kezelésre. Csalódottnak éreztük magunkat, mert nagyon szerettük volna kipróbálni ezt az új, hiten alapuló gyógyitási lehetőséget a legyengítő besugárzások mellett, amelyeken keresztül mentünk már egyszer. Férjem hozzám fordulva mondta:

- Úgy vélem, nem az az Isten szándéka, hogy ma este elmenjünk arra a misére.

A kórházban vérvizsgálatokkal kezdték. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy Misi állapota megfelelő a kezelések elkezdéséhez. Bőröndökkel a kezünkben vártuk az eredményeket, mikor jött egy ápolónö és mondta:

- Jó hirem van! Van szabad betegszoba Misike részére, de még várnunk kell a vérvizsgálatok eredményére, míelőtt felvesszük.

Biztositott bennünket róla, hogy az eredmények megfelelőek lesznek. Egy óra múlva furcsa kifejezéssel az arcán jött vissza. Gyorsan megkérdeztem, hogy mi a baj megint. Azt válaszolta, hogy a vérkép még nem elég jó.

- Ez nagyon különös - mondta a férjem.- Ennyi kezelés után már megfelelő kellene legyen.

- Egyáltalán nem különös - válaszoltam. - Valaki azt akarja, hogy ott legyunk a ma esti szent- misén.

    Este 7 órakor ott is voltunk a misén. Mise után Angie bemutatott minket Rozeluk Helénnek. Amikor ő imádkoztii kezdett Misikénk fölött az ereklye-éremniel kezében, zokogni kezdtem. Imádsága után utasitott bennünket, hogy menjünk el gyónni és jöjjünk vissza a vasárnapi misére, hogy Danylak püspök úr is imádkozzék Misi felett. Csütörtökön meggyóntunk. Pénteken felkerestük dr. Michaelt a rendelőjében, ahol ő is imádkozott Misi felett az ő ereklye-érmével. Aztán vasárnap visszatértünk a Szt. Jozefát székesegyházba a szentmisére. A míse után Danylak püspök úr is imádkozott felette. Ellenállhatatlan élmény volt! S akkor a püspök azt mondta:

- Meg fog gyógyulni.

    Hinni akartam a szavának, de semmi változást sem vettem észre Misikén. A fehérvérűség belső betegség. Nem volt olyan változás, mint mikor egy járóképtelen személy hirtelen járni kezd. Valami kézzel fogható bizonyitékra volt szükségem. Ezért arra kértem a Mindenhatót, hogy kezdjen nőni a haja. Hát, napokon belül valóban növekedni kezdett Misi haja! A jelenség lenyűgöző hatással volt rám! Felhivtam a kórházat, megkérdeztem, hogy mikor kell kinőnie a hajának. Azt válaszolták, hogy csak 6 hónappal a kezelés befejezése után!

    Ekkor megértettem, hogy imáínk meghallgatásra találtak. Kisfiam kigyógyult a leukémiából, níncs szüksége se kemoterápiára, se csontvelő átültetésre. Minden kezelést abbahagytunk! Mondanom sem kell, az orvosok azt hitték, megbolondultunk.

    Már több mint egy év elmúlt a visszaesése óta és nagyszerűen érzí magát. Szakorvosunk sohasem tapasztalt javulást hasonló betegeknél kemoterápiás kezelés nélkül. Isten állandó része míndemiapi életünknek és mindkét gyermekünk egészséges most már. Hihetetlenül szerencséseknek érezzük magunkat és tudjuk, hogy valóban az Úr áldása van rajtunk. Tudjuk, hogy hinnünk és biznunk kell Isten terveiben, az isteni Gondviselésben. Mert csodák igenis történnek! Misikénk erre a bizonyiték.

Isten áldjon meg!

N.T., Ontario, Kanada